És igen, végre átvettük a birtokot. Egy keddi napon. Elindultunk együtt, a kis család, Johanna első hosszabb útjára, a Balatonra, hogy átvegyük, amire olyan régóta vártunk. Odaértünk, az eladó a lányával és a vejével vártak már. Meg voltunk illetődve mind. Elkezdtük az óraállásokat írogatni: itt a vízóra, így kell kinyitni, ez a villanyóra… Mire a házba értünk, már szakadt az eső. De ez sem volt baj. Nagyon örültünk. A ház szőnyegszerűen tele volta az elhullott rovarok tetemeivel. Minden tiszta pókháló. Egyes helyiségek teljesen szétverve. A falak tele ütve szögekkel, amiken egykor képek, talán családi fotók lógtak. A víz elzárva, áram sincs, egyelőre ki van kötve minden. Egy csomó lom. Aláírtuk a papírokat, készítettünk pár közös képet, hogy mindig emlékezzünk majd erre a pillanatra. Azt is megígértük, hogy ha készen leszünk, megmutatjuk mire jutottunk. De hogy az vajon mikor leszünk, azt egyikünk sem tudta….
Aztán elmentek, és csak mi maradtunk. Együtt, és örültünk. Kimentünk a szakadó esőbe, bebújtunk a nagy fűzfa alá, hogy készíthessünk pár képet és megörökíthessük a pillanatot. Szonjával feszítettünk az új kertésznadrágunkban, Johanna pedig elégedetten vigyorgott, ahogyan általában szokott. Biztos érezte a mi örömünket is.
Körbementünk a házban is. Oh, mennyi munka lesz, de nem baj, nekiesünk aztán hajrá. Láttuk már benne azt, ami ott bujkált, csak még nem mutatta meg magát. Benéztünk a kis házba is, ott még több tennivaló várt ránk.
Eszembe juttatta újra a Bor, mámor, Provence című filmet Russel Crowe-val. Ahogyan az első találkozásunkkor a hellyel, akkor is azonnal arra gondoltam. Emlékszem, amikor először láttam a filmet, valahogy éreztem, hogy ezt az érzést szeretném egyszer, amit egy ilyen birtok ad. Biztos voltam benne, hogy idős korunkban egy ilyen helyen leszünk majd. Egy birtokon, egy régi épületben, körben földek, akár szőlő, akár más, egy régi poros út az első kis faluba, régi lépcsők, amiken fel lehet menni az épülethez. Egy elhagyott medence, amit mindig akkor frissítünk fel, amikor az unokák nyáron jönnek hozzánk. Egy csomó szoba, amiket csak akkor használunk, ha itt vannak a gyerekeink és az ő gyerekeik, vagy ha éppen bed&breakfast szolgáltatásra kiadjuk, és finom reggelit készítünk az éppen megszálló vendégeinknek. Én bebiciklizek minden reggel a faluba, ahonnan hozok friss pékárut, gyümölcsöket, pár zöldséget, sajtot és a friss újságot Andrisnak (tudom, akkor már nem lesznek újságok, de én mégis úgy képzelem, hogy Andris ül a foteljában és minden nap elolvassa az újságját). A biciklim kosarába teszem, hazatekerek, közben élvezem a napsütést, a szelet az arcomon és ahogyan a hajammal játszik. Hazaérek, és egy kis kosárba összerakom a helyi termelők finomságait a vendégeknek. Aztán mi is megreggelizünk. Andris elmeséli, hogy milyen aktuális világpolitikai, gazdasági, vagy akár helyi dolgokon van megütközve, hogy milyen rossz irányba halad a világ, hogy mennyi probléma van körülöttünk. Sóhajtozik, hogy nem lesz ez így jó, és elmondja, szerinte mit hogyan kellene megoldani. Én meghallgatom, helyeslek, megsimogatom az arcát, hogy megnyugtassam, aztán dudolászva a konyhába megyek elpakolni, kipakolni és megtervezem a napot: ma mit fogok megcsinálni, amitől jó érzésem lesz, amitől úgy érzem, ma is tettem hozzá a világhoz, magamhoz. Aztán délutánonként lehet szunyókálunk egyet, és estére barátokat, ismerősöket hívunk a közelből, akikkel kártyázunk, borozunk, régi történeteken nevetünk és közösen is megbeszéljük a világ folyását és hogy az aktuálisan éppen merre tart szerintünk… És ha ezt nem a barátainkkal tesszük, akkor az éppen nálunk megszálló vendégekkel. Akkor lehet velük beszélgetünk esténként…
Hát így képzeltem el az idős korunkat. Csak kicsit hamarabb érkezett el. Vagy már közben idősek lettünk?